Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről [antikvár]

1944. december 25-én Anyukámmal és Apukámmal kiléptünk a Ponty utcai házunk kapuján. Kilencéves voltam. Hideg téli reggel volt. Kapucnis, barna irhabunda volt rajtam, amit Anyuka sűrűn kihímezett, amíg belenőttem. A piros bőrcsizmám csúszott a meredek és lefagyott utca kövezetén. Szürkeség volt aznap reggel, és kivételesen kevés ember mert csak utcára menni. Aki tehette, már óvóhelyre menekült. A Duna jellegzetes szagát éreztük aznap is, de a reggeli pára talán még intenzívebbé tette. Romos házak mellett haladtunk el, repesztalálatok és sorozatlövések nyomai látszódtak rajtuk, ablakaikat pedig nappal is lesötétítették. Karácsony első ünnepének reggele volt, de ennek nyomát sem láttuk a megszállt városon. Ágyúdörgés hallatszott minden irányból, a part felől pedig lövések hangja süvített a levegőben. A Halász utcán át kiértünk a Dunához. A sivár, szürke reggelen, melyen az emberek arcára kirajzolódott a félelem és a kétségbeesés, leértünk az alsó rakpartra, ahol a felrobbantott Margit híd romjai lógtak be a jeges folyóba. A szögesdrót akadályoktól alig lehetett lépni. Az Operaházba kellett mennünk, nem volt más választásunk. A Lánchidat már lezárták. A halászhajókon már egy lélek sem volt. Egyetlenegy propelleres hajó fülsiketítőén tülkölt, a tömeg pedig egymást taposva igyekezett feljutni rá. Ez volt az utolsó lehetőség átszelni a folyót. Anyám és Apám kezeibe csimpaszkodtam ebben a pánikhelyzetben. Majd lefagyott a kezem, olyan hideg volt, és folyamatos fagyos szél fújt. A bundámba gomboltam az emlékkönyvemet, melyet az operai előadáson szereplő művészekkel akartam aláíratni. Ekkor még nem sejthettem, hogy életem legszörnyűbb napja lesz ez, melyen utoljára látom vároldali otthonomat, én leszek az utolsó polgári személy, aki az eredeti, 19. századi Széchenyi-Lánchíd közepén gyalog áthaladhat, az emlékkönyvemet nem az előadás után, hanem az Operaház pincéjében, az óvóhelyen fogom teleíratni az elkövetkező fél év alatt, és elveszítem, aki nekem a legkedvesebb.