Emmanuel életének egy évszaka [antikvár]

ELSŐ FEJEZET A szobát Antoinette nagyanya két lába uralta. Olyan nyugodtak és alattomosak voltak e lábak, mint két földön fekvő állat, szinte meg se rezdültek a magas szárú fekete cipőben, mégis mindig készek voltak rá, hogy talpra álljanak: a sokévi mezei munkától meggyötört (a kisfiú, aki először nyitotta ki szemét a reggel porában, még nem látta e lábakat, még nem ismerte a lábszáron, a gyapjúharisnya alatt rejtőző sebet, a dagadt bokát a cipőfűző és a bőr börtönében), nemes és ájtatos (nem mentek-e télen minden reggel templomba?), eleven lábak voltak, melyek annak, aki egyszer is látta őket, örökre a tekintély és a türelem komor képeként vésődtek emlékezetébe. Emmanuel egy téli reggelen csöndben megszületett, s hallgatta nagyanyja hangját. A hatalmas termetű, fensőbbséges asszony mintha a karosszékéből irányította volna a világot. - Ne ordíts már, mit nyűgösködsz? Anyád visszament a földekre. Hallgass, amíg haza nem jön. Jaj, milyen önző, rossz gyerek is vagy te, hogy máris így felmérgesítesz! - A gyerek az anyját hívta. — Nagyon rosszkor születtél, soha nem voltunk ilyen szegények, mindenkire nehéz idők járnak, háború van, éhínség, meg aztán te vagy a tizenhatodik — Halkan sopánkodott, s a derekára kötött szürke rózsafüzért morzsolgatta. - Én meg reumás vagyok, de ez senkit sem érdekel. En is szenvedek. És utálom az újszülötteket, olyanok, mint a rovarok a porban. Te is olyan leszel, mint a többi, faragatlan, kegyetlen és elkeseredett Eszedbe se jut az a sok vesződség, amit nekem okozol, mindennel nekem kell törődnöm, a neveddel, a keresztelőddel 5