Bővebb ismertető
Kéken alkonyodott. A láp gőze már bizonytalanná tette a szemhatárt. Erdő, nádas és berek tétován lebegett valóság és látomány között. Cihelődött a Nap, lesett az éj. Görcsös fűzfatörzsnek dőlve, hunyorgás nélkül szemezhettem a Nappal. Veresen hanyatlott nyugat felé, hogy majd sáraranyként kezdhesse újból keleten. Ki tudja, merre jár, mit mivel közben? Egyszer majd kiderül. Tán még az is, hogy nem ő forog, hanem mi... Badarság!... Ne is engedjünk efféle kontárkodások intetvinek. Hagyjuk titkát a Mindenhatóra. Mint megannyi más titkoknak nyitját. Múltét és jövőét. A korong peremhez ért. Veres terében pár pillanatra minden feketén, élesen rajzolódott: fák, nádszálak, a felröppent gólyatöcs. Számukra most kezdődik, ami számunkra szűnik: a lét örökkön újuló gondja, a táplálék, a túlélés, az önvédelem. Az éji madárhad sorsa, reménysége. S mindez máris feledve, ha egyszer jóllakottan térhetnek hajnaltájt a fészekaljra. De nem erről akarnék írni. (Hogy miről, arra még ki kell hogy térjek). Mindez oly régen történt. Túl régen. Mégis, minden akkor kezdődött. Minden, ami utána történt. Valami mindég elkezdődik egyszer: valahol, valamikor, valamiért. Csupa semmiség, talán. Nekem mégis egész életem. Hadd szóljak erről, amíg még szólhatok.