Én [antikvár]

Nem is olyan régen még nem másokért, - legkevésbé magamért - csak egyetlen egy emberért éltem. Nagyon szerettem és nem volt más vágyam, mint hogy megtarthassam, el ne veszíthessem. Nem volt könnyű. Típusa volt annak a férfinak, akivel diplomatikusan kell bánni, akinek elég egy szó, hogy mint a csigabiga magába zárkózzon, a hangulata rosszra forduljon, gyanakodjon, elhidegüljön...Mindennél többre becsülte a függetlenségét, a kötöttségnek még a gondolatát sem bírta el, irtózott attól, hogy a jövőt emlegessék előtte, félt a legcsekélyebb felelősségtől is. Eleinte azt hittem, sikerül megváltoztatnom, az én végtelen gyöngédségemen keresztül átalakul, de tévedtem. Elég volt a legcsekélyebb célzás, halk sóhaj, szemrehányó megjegyzés, hogy rögtön mérföldekre távolodjon el tőlem. "Miért is nem hallgattam" - ezzel gyötörtem magam, ha kicsúszott a számon egy ártalmatlan panasz - miért nem? És hogy ilyesmi többet elő ne forduljon, sohase mondjak valami olyasmit, amitől rosszkedvűen az arca elkomorodik, a tekintete elsötétedik, elhatároztam, ezentúl megpróbálom fegyelmezni maga. Felrévültek előttem a gyerekkori büntetési feladatok, amikor a hibás leckét százszor is lekörmöltették velem és engedelmesen leírtam: "Nem beszélni többé arról a dologról." "Soha egyetlen szó szemrehányást se tenni." "Előtte mindig vidámnak lenni." "Szerepet játszani." "Álarcot viselni." "De őt megtartani." "Megtartani." Ezeket a parancsokat ügyesen úgy rejtettem el, hogy ő ne láthassa őket, de engem örökösen figyelmeztessenek. Bevarrogattam a ruháimba, zsebkendőmbe, mindegyik retikülömbe csúsztattam néhányat, amíg a szöveg úgy belém idegződött, hogy hallgatni tudtam. Az életem legszebb éveit köszönhettem ezeknek a céduláknak...