Erdélyi Szent Johanna [antikvár]

1. — No, mit gondol, Dobrai uram? Lesz még ebből a mentéből prédikácíós halotti — Még a birtokosából sem egyhamar — kacsintott ravaszul a szabómester. — Szolgabíró uram túléli a Garabonciást IS. — Hát Ferenc császárt mindemesetre túléltem. Isten nyugosztalja minden Habsburggal, élővel és holttal egyaránt. — Nem mondom, jó kívánság — nevetett Dobrai. — Azt ám nem hiszem, hogy nyugta lesz a császárnak odafent. — Finom, hosszú ujjával felfelé bökött, úgyhogy a karjára vetett singmérőszalag lecsúszott á földre. — Gondolja csak el, szolgabíró uram, hogy megszorongatja majd az öreget odaát a veje! — Még ha meg is nyaggatná Napoleon, akkor sem ártana már neki. Lent a földben mindenki egyforma, hogy pedig fent mi van, azt még Bölöni Farkas Sándor sem tudja, pedig ő már a tengert is áthágta. Egy biztos: Inkább vagyok szolgabíró Kőhalmon, mint császár a Kapucinusok kriptájában. — Ez már igaz — bólintott Dobrai. Aztán az imént még homloka redőihez tapadó szemüvegét egyetlen szemöldökrántással visszacsúsztatva az orra nyergere, az asztalra vetett és hason heverő mentét kezdte ismét gusz-tálni, yégigtáncoltatva hosszú ujjait a kelmén, a szegélyen, a sujtáson. — Jó kicsi, ványolt posztó, nem mondom, de kár, hogy már zöldülni kezd. A zsinórokat pedig le kell bontani végig, mert mindegyik szálat ereszt és a gombok