Érted dobban [antikvár]

PROLOGUS Kirohantam a lakosztályból, végig a folyosón. Baloldalt az üvegfalon túl látszott a medence és mögötte az udvar. Lesújtott rám a vihar. Széllökések korbácsolták a fákat. A felhők közötti keskeny résen át fellángoló holdfényben őrjöngve csapkodtak és remegtek az ágak. A szívem vadul feldobogott, amikor megláttam egy férfi árnyalakját. Magasba húzott vállal ment az udvaron át a parányi otthona felé. Nem mintha lenne igazi otthona. Egy elveszett lélek. A világot bejáró, helyét kereső dühös vándor. Pontosan azt szerettem volna megadni neki. Megmutatni, milyen az, ha tartozunk valahova. Ha megbecsülnek és szeretnek minket, pontosan úgy, ahogy ő tette velem, anélkül, hogy cserébe bármit is kért volna. Ahogy kirohantam az ajtón, lecsapott rám egy széllökés. Ádáz harag tombolt a levegőben. - Mi van, ha nem akarom, hogy elmenj? - harsogtam túl a vihart. - Mi van, ha azt akarom, hogy maradj? Itt, velem! Ügy dermedt meg, mintha keresztüldöfte volna a könyörgésem. Mint akit a földhöz szögeztek. Lassan megfordult. Közben eleredt az eső. - Hányszor mondjam el még neked, hogy nem illek hozzád? Fogalmad sincs róla, valójában milyen veszélyes vagyok! Igaza volt. Még csak nem is sejtettem, mit tesz majd velem.