Erzsébet, a szeretet szolgálóleánya [antikvár]

Az Úr 1217. esztendejében, egy hűvös áprilisi napon fontos tanácskozásra gyűltek össze Türingia vezető emberei a wart-burgi vár tágas, boltíves tárgyalótermében. A barna színű, kerek tölgyfaasztalt öten ülték körül: Zsófia asszony, a néhány hete elhunyt I. Hermann tartományőrgróf özvegye; tizenhét éves fia, Lajos, aki apja halála óta régensként vezeti a tartományt, egyelőre anyja felügyelete alatt; Edmund gróf, a néhai Hermann úr legfőbb bizalmasa; Mardock kincstárnok, a gazdasági ügyek szigorú felügyelője; Bertold udvari káplán, aki több mint tíz éve nyújt lelki vigaszt a Hermann családnak és a wartburgi várhoz tartozó személyeknek, uraknak és szolgáknak egyaránt. Mind az öten vastag cobolyprém bundát viseltek, mert bár a szolgák szorgalmasan hordták a hasábokra vágott fákat a kemencébe, a tenger felől érkező hideg levegő áthatolt a vastag falakon, s a sercegve lobogó tűz melegéből alig lehetett érezni valamit. Az öt személy azért ült össze, hogy eldöntse, mi legyen a sorsa a tízéves magyar királylánynak, Erzsébetnek, aki a tavaly elhunyt ifjabb Hermann menyasszonya volt. A szót Edmund vitte: magas, széles vállú férfi, közel a negyvenhez, Türingia egyik legbefolyásosabb embere. Mint a hivatalos eseményeken általában, most is Lajos mellett ült, hogy mindenki számára egyértelművé tegye: az új tartományőrgróf, apjához hasonlóan feltétlenül megbízik benne, elismerve, hogy egy jó tanácsadó értéke felbecsülhetetlen. Edmund lassan, megfontoltan beszélt, kürthöz hasonló, mély hangján, abban bízva, hogy őserőt sugárzó orgánuma önmagában is elegendő lesz ahhoz, hogy meggyőzze igazáról a jelenlévőket. Emlékeztetett rá, hogy a magyar királylány hat évvel ezelőtt, az ifjabb Hermann jegyeseként került Türingiába: