...és aki megmenekült [antikvár]

Részlet a könyvből: 1940 júliusában egy Dordogne-parti falu vendégfogadójában laktam. Június 10-én automobilon hagytam el Párizst. Egész poggyászom két bőrönd volt, tisztára a véletlenre bíztam magam a valaha is létező legnagyobb arányú emberi menekülés áradatában. Máskor a Dordogne völgye, noha már ismertem, mindig elragadtatással töltött el, de most a világ legcsábítóbb vidéke is hatástalan maradt rám és egyedül a fizikai kényelem oka állított meg ennél a kis vendégfogadónál. A tájék szépsége ráadás volt számomra és nem is vettem észre, csak néhány napi komor kábultság után. Az útálkozás és az elviselhetetlen tétlenség napjai voltak ezek, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza. Valóságos szobám, valóságos ágyam volt, mind olyan kincs, amelyben Párizs elhagyása óta nem volt részem és az újra fellelt kényelem örömeit ízlelgettem. Megpróbáltam olvasni, de nem tudtam összpontosítani a figyelmem. Nagy sétákat tettem a környéken egyedül és elcsigázva tértem haza. Amennyire csak lehetséges volt, kerültem asztali szomszédaim társaságát. Mint őszülő, nőtlen embernek, nem volt senkim, akinek a sorsa nyugtalanított volna. A vétkesség határozatlan érzése töltött el, amiért szabad vagyok és majdnem semmi kötelék nem fűz ahhoz a társadalomhoz, amelyről az ember azt hihette, hogy összeomlóban van.