És megindulnak a hegyek [antikvár]

Részlet a kötetből: "Az ESŐCSEPPEK fürgén siklanak végig a szemöldök ívén, le egészen a beesett arc csontjának pereméig. Ott kissé megtorpannak, aztán hirtelen lendülettel végigfutnak a borostás állon, s a csontkemény vízhatlan gallérra hullván szétporladnak. Soha ennyi könnyet, sírás nélkül, mint e szörnyű négy nap alatt! Szerdán kezdett esni s azóta nincs megállás. Már nem is sár, ami az utakon elömlik. A teremtés második napján lehetett ilyen a világ, amikor föld és víz még elválasztatlanul hömpölygött, várva a teremtő elrendeződést. De Isten lelke most nem lebeg a vizek fölött, legfeljebb az ördögé. A csontigsovány arc belémerevedett már a változatlanságba. Mindig ez a szűnni nem akaró út, mindenütt ez a szürkeség. A távolság elmosódott: a dolgok a maguk valójában jelentkeznek, távlat nélkül. A sűrű eső egyképp közelhoz s távolvisz mindent."