...és vér folyt a Dunán... [antikvár]

1. fejezet Hanna Sosem felejtem el azt az estét. Harmadik osztályos voltam. Odakint sötétedett, már csak az utcai lámpák világítottak be a szobámba, és a fák hosszú, különös árnyai végignyúltak a falon. Kedvenc párnámon kuporogtam, vidám tacskó volt ráhímezve, a kutyus vörös-kék-zöld színekben pompázó kertben feküdt. A karomban tartottam a babáimat, és vártam apámat. Reszketett a gyomrom, a kezem remegett: nem tudtam kiverni a fejemből, amiről Hanna mesélt délután. Legjobb barátnőm, Márta születésnapi zsúrján kezdődött. Egy szelet csokitortáért sorakoztunk, amelyet pár fényes cukorszív és kilenc vörös gyertya díszített. Hanna beszélni kezdett nekem a németekről. Hanna nem volt az osztálytársam; szüleim ismerőseinek házában találkoztam vele, és annyit tudtam, hogy magyar anyjával Lengyelországból menekültek ide. Folyékonyan beszélt magyarul, s olyan történeteket mesélt a németekről, amelyektől megborzongtam. Természetesen nem Hanna volt az egyetlen, akitől hallottam a németekről és arról, hogyan támadnak a zsidókra - szüleim néhány legközelebbi barátjától is lehetett tudni ilyeneket. Ám amit akkor Hanna elmondott, mélyebben belém ivódott, mint bármelyik korábbi történet.