Esik eső karikára, Grósz Károlynak kalapjára [antikvár]

Előszó helyett [z itteni falusi csöndet, békét és nyugalmat nem adnám semmiért. ***** New Yorkban, ebben a rettenetes városban akadt dolgom, s szerencsétlenségemre egy nap alatt nem tudtam elintézni mindent, így kénytelen voltam éjszakai hajlék után nézni. — Gyere, testvér, aludj nálam! — csapkodta meg a vállam öreg barátom. — Nemhogy külön szobát, külön lakosztályt, de külön lakást kapsz! Úgy is lett. Rendelkezésemre bocsátott egy konyhát, fürdőszobát és hálószobát, s bár olyan rendetlenség volt, hogy a ménkűnek hetvenhétszer meg kellett volna kerülgetni, hogy hová üssön bele, azért mégiscsak födél volt a fejem fölött, s a szeretetteljes, önzetlen, baráti meghívást visszautasítani, a körülményeket bírálni pofátlanság lett volna. A nyolc órás autóúttól (végig esett az eső, annyi, hogy már a fogam is kiázott a sok víztől) és az ,,üzleti megbeszéléseknek" nevezett New York-i fölösleges szájtépésektől elcsigázva zuhantam ágyba, s miután elmondtam a deáki parasztember imádságát (,,Gyilkolni nem gyilkoltam, lopni nem loptam, ami köllött, elvittem, káromkodni meg muszáj, akkor mit gyónjak?"), ájtatosan keresztet vetettem, s lelkemet Istennek ajánlván nekizavartam magam az éjszakai nyugodalomnak. Ám olyan fáradt voltam, hogy elaludni nem tudtam: hány-tam-vetettem magam, fészkelődtem, forgolódtam, kínlódtam, kitakarództam, betakarództam, félóránkint tejet inni jártam, végül szégyenszemre a rózsafüzért kezdtem mondani, remélve, hogy annak egyhangúságába előbb-utóbb belealszom, s a reményemben nem is csalatkoztam, mert — úgy éjjel fél kettő körül — mély álomba zuhantam. Ez a boldog állapot mintegy tíz egész percig tartott. Akkor éktelen lármára riadtam. Lent, az ablak alatt, 7