Esőisten siratja Mexikót [antikvár]

Salamanca Ahogy kihajolt a csúcsíves ablakon - majdnem egy magasságban volt a tornyokkal. Szeme végigvillant a koraőszi napsütésben fürdő Salamancán s megállapodott a piactéren, melynek árkádjai földhöz-szorították az alattuk nyüzsgő hangya-embereket. A fény beárnyékolta hatalmas koponyáját s aureolát font kopaszsága köré. Lassan megfordult, így elérte társának, a dominikánusnak ujja-szegélyét s őt is az ablakhoz vonta. - Atyám azt vitatja, hogy az Aranykor végtelen messzeségben fekszik megettünk, olyan messze, hogy nehény foliánsból, meg a föld alól előszedegetett kődarabokból tudjuk csak bizonyítani létét... s mindaz, ami itt van, körülöttünk - csak siralomvölgyébe illő barbár világ? - Magister uram, vajjon azért értünk volna mi el egy új Aurea Aetashoz, mert Aragon és Castilia most éppen egy nyoszolyában pihen? Vagy mert kegyelmed békésen lovagolhat végig a tengerpartig, anélkül, hogy megsarcolnák valamelyik gróf várnépei? Mert a nagymelegek után minden ősszel egybegyűlünk, hogy megkezdjük a tanítómunkát, még nem látom, hogy Augustus világa támadt volna fel ezek között az öreg, piszkos falak között... - Atyám megszokta az egyházjogban a szabatos formulákat. Én csak gyarló filológus vagyok s örömömet találom abban, ha új jelenség halomra dönti a teóriáimat... De én most nem akarok kegyelmeddel disputálni, csak azért szóltam, mert ha lenézek innen, látom mint cserélgetik egymást a diáknépek, ki jön, ki megy a lectiokról... úgy mondják, számuk meghaladja az ötezeret, többen vannak már mint a királyné zsoldoskatonái.