Este a konyhában [antikvár]

Amikor a mama hazahozott a szanatóriumból, a doktor még elég csenevésznek tartott. - Falusi levegő kell a gyereknek - hümmögte, majd vette a kalapját. Másnap én is a sapkámat, amire az volt kiírva, hogy „magyar repülő", és levonatoztunk Somogyba. Mikor kinyitottam az udvarajtót, tudtam, hogy varázsvilágba értem. A vályogház egy igazi palota volt. Télen melegen tartották a falak, nyáron meg még a földön ülő dunsztosüvegben is, hűvösen ücsörögtek a kovászos uborkák. Az állatokat is megszerettem; Úgy éreztem, mintha már régi haverok lennénk. A portán a nagypapa volt az úr, magasan mindenekfelett. Szigorú volt, de engem nagyon szeretett, s csak egyszer kaptam verést, mikor a zsíros kenyeret beledobtam a kútba, és ezért a ló nem akart inni belőle. - Én marha, adtam volna a Pajtásnak. Még nem sejtettem, hogy ha majd egyszer kinövöm a klott gatyámat, megírom a velük töltött időt; a Remény nevű lovat, a Pajtás kutyát, aztán a nagykedvű Milu kandúrt, aki hébe-hóba megerőszakolta az arra tévedt kóbor kutyákat is. S nem utoljára, írok a csavargásainkról is a világban, mint varietéartisták. De mindig szeretettel, legyen a hősöm szent, vagy gyarló gyilkos. Örömmel írtam, és ha az olvasót is megmosolyogtatja egy-két történet, akkor már nem is baj, hogy a könyvet kézbe vette.