Estei Beatrice [antikvár]

Részlet a könyvből:Második Endre király ugy találta, hogy most már épen elég volt az otthoni sok bajból, nyomoruságból. Megtelt az öreg király szive keserüséggel, ha azokat szépen, sorjában végigjáratta elméjében. Erre pedig bőségesen volt alkalma ezen az álmatlan késöőszi éjszakán. Pihenni szeretett volna, a szokottnál korábban vonult vissza sátorába, de alig, hogy lehajtotta fejét hódprémmel bevont fekvőhelyén: ujra erőt vett rajta a töprengés. Álom sehogysem jött szemeire, pedig most már teljes és tökéletes volt körülötte a csend. Kivül teljesen elült a tábor zsibongása, mely előbb halk ütemekben átzsongott a sátor selyemkárpitjain, elhangzott a közösen, hangosan végzett estima, elhalt a zsolozsma utolsó akkordja, azontul bátran azt hihette volna a király, hogy nem is a nagy tábor közepén, hanem palotája legbelsőbb szobáiban nyugszik selyemágyán... Egyedül . . . Épen ez az, ami oly mérhetetlenül fanyar érzéssel töltötte el! Egy nagy, hatalmas birodalom koronás ura volt immár huszonkilencedik éve és e hosszú idő után ime most arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy hiába élt, hiábavaló volt az a sok jóakarat, amelyet minden emberrel, minden üggyel szemben tanusitott és hogy talán nincsen egyetlen ember, akiben teljesen megbízhatnék, aki önérdeke nélkül őszintén, szeretettel ragaszkodnék hozzája. Családja tagjai közt legkevésbbé sincs. Ami a legutóbbi egy-két év alatt reászakadt, az még az ő viharedzett, nagy és váratlan fordulatokhoz hozzászokott lelkivilágát is megrenditette. Elvégre ötvennyolc éves volt s ebben a korban már nem viseljük el oly könnyen a nagy zökkenéseket, ha mégoly bohémek voltunk is világéletünkben...