Északi szél [antikvár]

Részlet a könyvből: Néhány héttel ezelőtt E. városba igyekeztem, annyi év óta először megint. Gyengéd délután volt, a kései ősz korai sötétedésével, amidőn majdnem átmenet nélkül szívja fel az erőtlen nappalt a hosszú éjszaka. A dombok között, ahol utunk átvezetett, szántottak még és egy-egy hajlatban látni lehetett, ahogy a csorda éppen készülődik és vonul is lassan hazafelé. Szanaszét, a dombhátakon, le a völgyek felé éppen takarták a kései szőllőt, vagy szalmába burkolták a fiatal fákat, ez ősi munkáknak már oly méretű, rendíthetetlen hitével, mely talán már nem is volt e világból való. Mert valóban, a múlhatatlanság komor, érdes és mégis gyengéden lebegő panasza alatt terült el a táj, a közeli szőllődombok mögött emelkedő kékszínű hegyeivel, rőtszínű erdeivel, kiszáradt fűcsomóival és vad bokraival. És minél magasabbra ért a kocsink, fel a domboldalakon és hegyoldalakon, annál beláthatatlanabbá és áttekinthetetlenebbé vált a vidék. Lassú, nehéz köd gomolygott körülöttünk, mire elértük a tetőt. Itt már szelet is éreztünk, egy gyengéd, de mégis erősödő, mindig növekvő szelet. Ebben az őskori környezetben már hallottuk, hogy a közeli erdő gallyait hogy tördeli, csapkodja, ropogtatja a bolond északi szél.