Esze Tamás, a mezitlábasok ezredese [antikvár]

A nagyerejü és kegyetlen Esze Tamás alakja velem járt mindég. Úgyszólván azóta, ameddig csak vissza tudok menni az emlékeimben. Legelső ilyen emlékem az egyik anyai dédapám volt. Hat-nyolc éveske ha lehettem akkor: dédapám tul járt a kilencvenen. Termetre öles, fehér haja csaknem a vállát érte. Téli napokon, mialatt odakint beszkidi szél zúgott az Ondava lapályán, az öreg a kemencepadkánál melengette a hátát, nyárban meg, amikor mély csöndben hallgatott az erdő, a nyárfák alatt üldögélt egy lócán s ő maga is hallgatott. Csaknem mindig hallgatott. Kevésszavú, vallásos ember volt ez a dédapám. De csak hétköznapokon. Mert vasárnapi délutánok alkalmával két-három meszely italt volt szokása áthozatni a kocsmából és ha iszogatni kezdett csöndeskén, mérhetetlen düh fogta el s ugy csapkodta a térdeit, hogy az egész ház keresztet hajigált magára. Ilyenkor volt elemében a dédapám. És ha egyszer kitört vén dühe, alig birt magával. Ilyen veszett pillanataiban mindig Esze Tamást, a kegyetlen és nagyerejü öreget emlegette, a szegény emberek egyetlen oltalmazóját, akinek olyan erő volt a karjaiban, hogy szálfákat tépdesett ki a lazonyi erdőkben. Persze félkézzel...