Eszeveszett illúziók avagy Tanúnak jelentkezem [antikvár]

AZ ELSŐ PILLANAT ámulatával né/tem a tevében a boldogságtól megrészegült arcokat, hallgattam az egymásra zúduló, de hihetetlenül felforrósodott szavakat, s bár az futott át zavarodott agyamon, hogy még csak megközelítőleg sem lehet szavakba foglalni azt, amit az ember egy ilyen egyszeri, de régen megálmodott pillanatban érez, már csak azért sem, mert ugyanaz a közléskényszer feszíti mindazokat, akik ott tolonganak a mikrofon előtt, s egymás szavába vágva próbálják a félelem szorításából szabadult érzéseik mámoros remegését valamiféle érthető formába kalapálni, ám a szokatlan tehertől meggörnyedő, mégis szárnyalni próbáló lélek félszavak és artikulálatlan hangok halmazába fullad, s a bilincstől szabadult kéz esetlen, görcsös kísérletet tesz, hogy a szabadság már-már elfeledett szép ívét rajzolja valahova a kéklő magasságba, s ugyanez a mozdulat az egész világot is magához ölelje, hiszen ez a világ most már testvéri ölelésnvire van csak; de hát hogyan férhetne el ennyi minden a lesorvadt szavakba, a még bénán-félszeg mozdulatokba; az én arcomon mégis folynak az árulkodó, férfiatlan könnyek, s bár úgy hiszem, hogy nem lehet szavakba foglalni az egyszerit, a csodát, mégis értem ezeket a mámoros emberi szavakat, s azt mondom: a leggyönyörűbb szöveg, amit életemben hallanom adatott! (Szabadság, 1989. december 23.) 5