Eszmélet [antikvár]

Részlet a műből: " Uram, reggelenként ha az ablakhoz állok, kint fehérbe borult világ fogad. Öles a hó mindene. De ezt nem harangok pilla havat virágzó szava hozta, mint Temesvárt egykoron. Viharok üledéke ez, széldúlta, fehér tömeg. Villanypóznák állnak ki belőle, meg egy vénhedt fekete fa, szétfutó, rémült ágbogával. Az ég nehéz, temérdek és fenyegető. Nincs benne magasság, azért olyan fenyegető. A Hudson vize is temérdek, jégtáblák hada vonul rajta, lompos botladozással. Mint vert sereg, melynek semmije sem maradt, csak a halottai - Igen, a halottaink, Uram. De ha remélni már nem is tudok, eszmélni még legyen szabad. Mégha régesrég kizárattam is abból, hogy eszméletem része legyen ama nagyobbnak, mely népemé: hogy én az övében, ő az enyémben együtt fogjuk fel önmagunkat. Az enyém itt idegenben jó ha nekem vet elegendő világot. Hallhatod, örvendek is neki minden reggel. Mert ez segít rendbe szednem azt a csupa rom és csupa lom zűrzavart, mely naponta kuszálja újjá önmagát, s ami én vagyok. S ez segít számba vennem az utat is, mely idáig hozott, s ami szintén én vagyok. És ha beláttam is már régen, hogy soha meg nem tudhatom, mivégre van mi ezen a világon s minek az okából, legyen még lehetséges faggatozás nélkül ámulni azon, ami úgy felséges látvány itt, hogy egyremegy, miért. Ami millió évek óta volt, mielőtt én lettem volna, s millió évekig lesz, amikor én már nem leszek. De aminek a vége oly bizonyos, mint az enyém. Ami azáltal él, hogy egyik élet a másikának martaléka; ami el nem csúfíthatóan gyöngyörű és meg nem váltható módon rút: s ami mégis oly szánandó mindenestől. Minden, miként én magam is. De ameddig tart az életem, maradhasson szemem friss az ámulat örömére. Ha számtalanszor látta is a világ számlálhatatlan arcát, hadd lássa még mindig úgy, mintha pillantását először nyitaná reá. A szobámba villogásait betűzdelő reggeleket; záporokat ahogy karikákat raknak a tó vizére; a felhők járást az égen; nők szélben elúszó haját; a gyerekeket szájuk köré göndörödő mosolyukkal; és utolsó fényképén anyám száraz kezét, mely ölében két faágként úgy hever, keresztbe téve, mintha nem is az övé volna, hanem máris egy elárvult sírhalomé. Mindent. Hogy amíg csak élnem lehet, maradjon némi ünnep e világon. Kelel ez, Uram, mint a mindennapi kenyér."