Ez nem munka [antikvár]

ÁBÉCÉ írtam egy könyvet, magam se tudtam, persze, hogy könyvet írok, csak összegyűltek szövegek, és azt gondoltam, néhány közülük egymáshoz való, mert nagyjából az életemmel foglalkoznak. Kiadták, aztán fölhívott egy barátom, röhejes, de éppen a saját könyvemet olvastam, viszonylag ritkán teszek ilyet, mert tudom, hogy meghal a pali bennük a végén, de akkor valahogy mégis, olvastam, nézegettem benne a hibákat, és ne kerteljünk, örültem annak, amiről momentán azt gondoltam, hogy jó. Kiabált a barátom a telefonba. Azt mondta, borzalmas a könyv, hogy nem tudja tovább türtőztetni magát. Hogy szar, amit csinálok. Egy régi írásomat is belekeverte, egy régi mondatomat, ami rá vonatkozott, és amit szerintem félreértett. Azt mondta, hogy van hazája. Azt kiabálta, hogy magyar. Hogy ha találkozunk, pofán fog vágni, engem meg egy közös barátunkat is, megkér majd bennünket, álljunk egymás mellé, hogy el ne essünk, hogy elkaphassuk egymást. Nem értettem, hogy ő, a harmadik, a közös barát, hogy kerül a mondatba. Semmit sem értettem az egészből. Arra kértem, hogy ezt hagyjuk most abba. Szevasz, mondtam végül a telefonba. Szevasz, mondta. És beleüvöltötte még, hogy tanuljak meg írni. Letettük. 9