Ezüsthíd [antikvár]

Valahol, a déli országrész egyik erdei tisztásán egy kicsi, elhagyott középkori templomban odaléptem a puritán kőoltárhoz. Egyedül voltam. Ezen a napon voltam negyedszázada, hogy pappá szenteltek. Utólag arra gondolok, elvárható lett volna, hogy képzeletemben benépesüljenek a deszkapadok: Solymár, Óbuda, Mohora, Cserháthaláp, Balassagyarmat, Cinkota, Árpádföld, Herminamező és sok-sok egyéb szolgálatom helyének hívő tömege töltse be őket, de ez akkor nem jutott az eszembe. Annyira nekem való volt ez a hely és a pillanat, hogy magamban letehessem a saruimat Hogyan kezdődött? Miért lettem pap? Miért leszünk papok? Sokféle elmélkedést végig lehet hallgatni arról, hogy hol érik be igazán a papságunk. Van, aki a magányt, az elhagyatottságot, a csalódást, a kudarcot nevezi meg az igazi érés szakaszaként, szóval, ahol nyilvánvalóvá válik ennek az életnek igazi arculata: az áldozat. Én magam hadd legyek egy kicsit gyakorlatiasabb. Számomra talán inkább ott kezdődött el az igazi papi élet, amikor először összeomlottak a gyerekkori álmok: megtörtént az első, önállóan elmondott éjféli mise, az első bevonulás a nagymarosi találkozó papjai között a szentélybe, a koncelebrációs szentmisére, az első esketés, Balázs-áldás, meg úgy általában, mindenből az első, aminek elvégzésére gyerekkoromtól vágyakoztam. Szóval a hivatás egyfajta beérése, amikor mind az az álom, amit a hivatás jelének hiszünk, valóra válik és ezzel szerte is foszlik.