Ezüstnyárfák [antikvár]

Részlet a kötetből: "Egy ősziesen szomorkás, februárvégi vasárnap délutánján, néhány lassú ásítás és sóhajtás után, koppányi és szántói Szántódy Miklós báró fölkelt a dohánybarna ripsszel bevont, meglehetősen rozzant, recsegő karosszékből, ahova még ebéd után ült és szunnyadozott, ahogy a vasárnapi lapot végigböngészte. Ezüstfogantyús, fekete ébenfabotjára nehezedve végigbicegett a sárgára súrolt kemény deszkapadlókon, melyen itt-ott meglehetősen elkopott perzsaszőnyegek voltak. Egyenesen a balra nyíló, fehérre festett, keskeny ajtó felé ment, ott megállt és kopogtatott. Ez a szoba a kertre nézett apró ablakaival s ez volt a báró egyetlen leányának szobája. Így, a csukott ajtón keresztül is érezhető volt a lágy ibolyaillat, mely állandóan szállongott belőle. - Angéla, szívem, - mondta halkan és kissé rekedtesen a báró, mert már esztendők óta köhögött - Angéla, szívem, ne feledd elküldeni öreg Zsotát... A lány valahol a szoba mélyében lehetett, mert a hangjára a báró jól előreengedte a fejét, hogy jobban hallhassa. Meglehetősen sok ingerültség és türelmetlenség is volt ebben a hangban. - Igen, igen, apuskám. Igen, hiszen tudom! Különben, öreg Zsota is tudja, felesleges is erre figyelmeztetni Ojjé, tíz esztendő óta már megtanulhatta, hogy minden vasárnapon meghívja a plébánost, a jegyzőt és a tanítót, a te tarokkpartnereidet... Azok se várhatnák már a hívást! A báró kissé sóhajtott. Mintha megütötte volna ez a hang. De azért mosolygott, amikor benyitotta az ajtócskát s belépett az ibolyaillatú szobába."