F mint [antikvár]

Elharaptam a nyelvem. Nem magamtól estem hasra, ellökött. Nem értem, hogy csinálta, mert előttem áll, de kurvaélet, hogy ő volt. Nincs itt senki más. Hol van Zoki? - Fáj? - a Fotós mellém lép. Most hallom először a hangját, halk, együttérző, és valahogy vékonyabb, mint képzeltem. Nyújtom a kezem, hogy fölsegítsen, nem jó ebben a mocsokban feküdni. A padló koszosabb, mint emlékeztem, kiömlött tej, kiszóródott cukor, zabálják a hangyák meg a csótányok. Nagyanyámnál fürtökben lógtak a budi falán, azóta rühellem őket, ne lépjél rájuk, fiam, kispriccel a seggükből a pete. Az egyik csak pár centire van tőlem, meg is indul felém, arrébb akarok húzódni, de nem bírok, lüktet a nyelvem, folyik a számból a vér, az arcom tiszta könny. A Fotós lehajol hozzám, szomorúan néz a kendője fölött, de nem fogja meg a kezem. - Szegény. - Te höktél el! - alig tudok beszélni, felé köpök, a véres nyál rákenődik a cipőjére. Megnézi, aztán oldalba rúg, belém törli a nyálamat. Összegörnyedek, legalább most egy kicsit nem a nyelvem fáj. Poppá mindig azt mondta,