Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja [antikvár]

Marcell tisztán emlékezett gyerekkorából, milyen a katolikus plébánia hangulata. Levegőjében mintha örökké tömjénillat úszott volna, tiszta volt, és takaros, akárha nem is halandó ember, hanem testetlen kísértet lakott volna benne. És amikor a nővérekkel, a négyanyával vasárnaponként ellátogatott a paplakba, folyton úgy érezte, mozdulatait rejtett tekintetek fürkészik a falak mögül. Johanna nővér, akinek egyszer megvallotta szorongását, elmagyarázta neki, ez azért van így, mert még kicsi, és képes megérezni Isten jelenlétét, azt, hogy az Űr látja őt, és vigyáz rá. Marcell ettől nem nyugodott meg. Jobban szerette volna, ha Isten nem leskelődik utána. Az atya otthona mindig pedánsan rendbe volt rakva. A tárgyak soha nem mozdultak el kijelölt helyükről. Az ingaóra ütemes, egyenletes kattogása a plébánia falán arra emlékeztette, miközben a magas széken ült, a kockára vágott vajas kenyeret majszolta, és a lábát lóbázta az asztal alatt, hogy még az idő is tökéletesen egyforma szeletekre van beosztva. Egy görögkeleti pap otthonában azonban most járt először. Meglepődött, mennyire hétköznapinak, emberközelinek találta. A szerb pópa háza arról árulkodott, hogy benne egy húsvér, egészségesen ha-tiyag férfi lakott. Amilyennek az Úr a férfit megteremtette. Emitt egy pár lerúgott papucs hevert a földön, amott két fekete zokni, A komód szélén egy ottfelejtett pohár, az alján beszáradt borseprő piroslott. A cserépkályha tűznyílása előtti parázsfogóra kiszóródott a hamu, jutott belőle a rongypokrócra is. A fal melletti keskeny ágy