Fagy [antikvár]

Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott. Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az északsarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú zúgása, madárdalolás, virágvirulás... És kimondhatatlan, fájó vágya támadt szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak, fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt...