Faházikók [antikvár]

A köztulajdont Csáki-szalmájaként kezelő, vidéki kiskirályok kéz kezet mos üzelmeinek a dzsungelébe világít bele a szatíra fényszórójával Mocsár Gábor; egy üdülőtelep történetének az ürügyén a hivatali hatalommal és lehetőséggel való s jogtalan gazdasági előnyszerzést célzó visszaélés lehetne a szakszerű jogászi definíciója mindannak, ami egy vizsgálat során ebben a bizonyára képzeletbeli kisvároskában napfényre kerül, s könnyen lehet, hogy a teljes körű leírására a Polgári Büntető törvénykönyv jó néhány paragrafusát kellene még idéznünk, ami szintén arra vall, hogy az olvasónak, aki figyelmére méltatja ezt a könyvet, nem lesz könnyű eldönteni, ki is voltaképpen a szerzője: Mocsár Gábor vagy az élet? Hiszen amivel a szatirikus regény lapjain találkozik, az kint megy az életben is, kicsiben és nagyban, s erre vonatkozik a regény egyik sáros szereplőjének, Berci bácsinak a sajátságos, de nagyon is valósághű védekezése, a regény közepe felé, amikor az ügy már szinte teljes piszkosságában kibomlott: Jól adod, kedves öcsém! Jól adod! Onnan fentről persze meglátjátok a névtelen tavacska... mit tavacska... erdei pocsolya partján épült igénytelen kis faházikókat, de nem akad meg a szemetek ugyebár a kétszintes, háromszintes meg a többi... - Nos, fűzi hozzá az író, a faházikók ürügyén ezekről beszélek én valójában, csak amúgy madárnyelven. - Valóban így van, de hogy madárnyelven? Hááát!...