Bővebb ismertető
I
Már hideg szelek fújdogáltak, fagyoskodva borzolták fel tollúkat a verebek, amikor egy nap hazajött Seszták Juraj.
Megváltozott. Mintha fáradtabb lett volna.
Jozskó kis szájharmonikát kapott ajándékba. Izgett-mozgott apja karján, már szeretett volna kirohanni pajtásai közé, hogy elhenceghessen előttük kincsével. Hirtelen észrevette, hogy apjának a szájában elöl egy fog hiányzik.
— Miért lyukas az apa arca?
— Hát a tiéd nem lyukas? Hisz néked is van szád.
— Igen, de az apáé lyukas-lyukas.
Seszták nevetett. A felesége, Márisa is nevetett.
— Ilyen betyár kölyök, mi mindent ki nem gondol avval a ravasz kis fejével!
Aztán kiszaladt Jozskó. Seszták utána nézett.
— Megnőtt — mondta.
Márisa boldogan mosolygott.
— De most melegíts egy kis vizet, asszony, mosakodni szeretnék. Csak úgy ragad rajtam a piszok . . .
Mialatt a férfi mosakodott, az asszony minden mozdulatát figyelte. Október vége volt. Valamikor március közepén, amikor az első tavaszi napsugár fölmelegítette a levegőt, akkor indult el munka után. Alig hallatott magáról ez alatt az idő alatt. Tudta, hogy Pozsonyban volt, de hogyan élt, mit tett, azt nem tudta. Néha pénzt kapott tőle, ebből gondolta, hogy munkát talált, mert leveleiben alig írt magáról. De ilyen volt már az ember, nemigen beszélt magáról sohasem.
Megsimogatta a férfi karját.
— Milyen sovány lettél. . .
A férfi ránézett.
— Te sem vagy ám olyan kövér, mint a pap gazdasszonya.
Azután elment az asszony bevásárolni.