Faltól falig [antikvár]

KOHN AZ ÉN PSZICHOLÓGUSOM (Előszó helyett) Van nekem egy könyvecském, nem is könyv igazából, hanem vékony füzet, és hála az égnek, már legalább három és fél évtizede vagyok a büszke és boldog tulajdonosa. Azóta annyiszor vettem elő, hogy az időközben megsárgult lapok már hulldogálnak Id belőle, folyton renoválásra szorul, a gerincét pótlólagos ragasztás tartja össze. Ez a könyv olykor eltűnik, hogy aztán a legváratlanabb helyen és helyzetben bukkanjon elő, többnyire akkor, amikor a legnagyobb szükség támad rá - hosszú, viharos fordulatokban bővelkedő házasság végére pontot biggyesztő válás kínkeserves napjaiban, szeretett hozzátartozó fájdalmas és felfoghatatlan elvesztésekor, megszenvedett, hetekre ágyhoz láncoló műtét után, amely a maga kaján módján félreérthetetlenül emlékeztet az élet véges voltára. Többször évekre megfeledkezem róla, ám aztán történik valami, s azon kapom magam, hogy a könyvespolc elé sietve keresem-kutatom, s addig nem nyugszom, amíg újra bele nem lapozhatok. Emlékszem, amikor a véletlen, a sors vagy a történelmi szükségszerűség folytán megvettem egy könyvesboltban, a tarisznyám mélyére csúsztattam, s azzal a lendülettel el is felejtkeztem róla. Ám aznap éjszaka sehogyan sem jött álom az én talán túl sok rosszat látó szememre, s elővettem a kötetet abban a reményben, hogy belenézek egy kicsit, az olvasástól majd elálmosodom. Mekkorát tévedtem! Hajnalig faltam a betűket, időnként egész testemben rázkódva, néha azt sem tudtam, sírok vagy nevetek, mindenesetre könnyek gyűltek a szememben. Másnap reggel kialvatlanul, mégis úgy vágtam neki a világnak, hogy ide nekem az oroszlánt is, nincs az a sorscsapás, amit ne lennék képes átvészelni! Üj élet költözött belém.