Farkasok születése [antikvár]

Prológus Vannak korok, amelyek során egyetlen emberöltő alatt évszázadok történései peregnek le. Vannak népek, amelyek világok dolgát végzik el. De a világok változnak. Birodalmak, nemzetek, törzsek buknak el és emelkednek ki az ismeretlenség homályából. Az én korom, az én népem ilyen. A történetem az enyém és a népemé. Nem vagyok tanult tollforgató, bár hét világ nyelvét beszélem. Harcos vagyok. Vagy inkább harcos voltam. Megöregedtem, de amit elvégeztem, itt van a karomban és itt van a fejemben, és ezt neked is meg kell ismerned. Hetven évet is végigvittem, Odin segített, hogy megérjem ezt a kort. A legtöbb ember akkor is boldog lenne, ha feleennyit lehetett volna ezen a világon. Én pedig még mindig jó erőben vagyok, bár a kardomat tollra cseréltem fel. Azért hűséges kardomat ma is a kezem ügyében tartom, de egészen más okból, mint amiért eddigi életem során. Ha eljönnek a valkűrök, kardomat a kezemben akarom tudni, ez utolsó kívánságaim egyike. De ott még nem tartok. Hűséges kardom, hűséges feleségem. Velem öregedtek mindketten. Kivéve az asszonyom tekintetét. Az nem kopott semmit. Ma is vág, ha alkalomadtán olyat teszek, ami nagyon akarata ellenére van. De ha mélyen belenézek a szemébe, mást is látok. Elmesélem azt is, ha Odin elég időt ad hozzá. Mindent elmesélek. Népem nagy utat járt be, és sok helyen megfordultam magam is. Ott voltam a nagy csatákban, a nagy vándorlásokban, amikor a sors átkényszerített széles folyón, embert elnyelő mocsáron, égig érő hegyeken, dermesztő havason, fenséges istenség uralta, hatalmas tengeren. Olyat is elmesélek, amit nem láttam. Nem, nem a képzeletemet hívom segítségül, arra ott vannak a mesemondók és a papok.