Fegyveres kísértetek [antikvár]

Nem tudok másról beszélni, nem tudok másról írni, nem tudok semmi másra gondolni. Senki sem hallja szavamat, hisz senki sem válaszol; sűrűn hadonászom, de úgylátszik, hogy mozdulataimat senki sem veszi észre. Senkinek arca nem tükröz rémületet, tehát senki sem lát és senki sem hall. Az egész világ távol van, senki sincs velem. Egy őrült írja négyoldalas szerelmeslevelét, legszebb írásával: „Szeretlek". Valóban őrült vagyok-e, mert oldalakat szeretnék teleírni e szóval: senki! Mindenki izeg-mozog a maga kis körében. Kinek, minek? Senkinek. Hát én kiért izgek-mozgok? Kik azok, akiket erőszakkal akarok boldogítani? Hasznos dolog-e, erőnek erejével önteni a boldogságot, mint a gyermek szájába a ricinusolajat? Mihez jutunk így el? A saját boldogtalanságunkhoz. Megtaláltam a családomat ötévi távollét után: én Franciaországban, ők a gyarmatokon. Megtaláltam gyermekeimet, férjemet, tűzhelyemet, csak azért, hogy ezután még jobban elveszítsem őket. Férjem, Francois, most hagyta el a börtönt. A szigeten lévő házunk üres. Úgy mondják, hogy az összes bútorokat két hónappal ezelőtt vitték el, mikor férjemet letartóztatták; azt is mesélik, hogy adósság miatt már négy éve eladták azokat; az öreg bennszülött cseléd azt állítja, hogy a bútorok Michéle-nél, Francois szeretőjénél vannak.