Fehér és piros [antikvár]

Hosszú idő óta töröm a fejemet azon, hogy mi a szerelem? Talán érzéki szenvedély, amely úr a lélek minden ereje fölött, talán sorsunk parancsolója, amely eldönti, hogy merre kell mennünk. Ezen az őszi délutánon, amikor huszonegy éves lettem, újra álmodozok a szerelemről. Új ruhámban odaülök a zongorához, amelyen két gyertya ég, mögöttem a kandallóban pattog az öreg fahasáb, mert a tűz életemnek mindig szükséges kiegészítője volt. Odafordítom a székemet a lángok felé úgy, hogy a meleget az arcomon érzem. - Miért vagyok ma úgy meghatva? Az előbb, amikor Chopin fantáziájának muzsikálásához kezdtem, könny ült a szemembe és hideg cikázott végig a hátamon. Ijedten néztem körül a szobában, de semmi sem tudta megmagyarázni nekem, hogy mi történt velem. A szoba nem volt szép, de azok közé a szobák tartozott, amelyeknek egyhangúságát az idő megszépíti. Nagy, földíszített, szabályos terem, megrakva kacskaringós mahagóni bútorokkal, gyertyatartókkal, függönyökkel és aranyozott csüngőkkel...