Fehér nyírfa [antikvár]

ELSŐ RÉSZ I Zúgtak-kavarogtak az őszi levelek. Az erdők búsan, beletörődve, szinte szünet nélkül hullatták bíborvörös lombjaikat. A levelek bánatos, mindent elnyomó susogása egészen betöltötte az erdő néma csendjét. Az ősz bőven hintette be hulló levelekkel az összes utakat éS; tisztásokat. A felkerekedő szél hátára kapta a vadonból a holt lombfelhőket, megtáncoltatta a magasban és Kelet fele sodorta. Olyankor úgy látszott, mintha a vigasztalan őszi táj felett bíborvörös fergeteg tombolna. Az őszi levélhullás Andrej lelj<ét bánattal és nyugtalansággal töltötte el. Gyűrött zubbonyban, összegöngyölt köpennyel és fegyverrel a vállán egyenetlenül, fáradtan cammogott. Gyakran megtörülte sapkájával porlepte arcát. Maga is csodálkozott azon, hogy még vánszorog, olyan bizonytalannak érezte lába alatt a talajt. Ez az ősz, bár a megszabott időben rontott be a nyár vidám színeiben pompázó szülőhazájába, mégis, ahogy Andrej gondolta, valahogy váratlanul, ridegen. Andrej nem tudta nyugodtan nézni a hideg verőfényben úszó erdőket, a kopár, elkoldu-sodott mezőket és látni, hogy ül ünnepet mindenfelé az ősz ellenállhatatlan ereje. Délben megállott egy magas hegygerincen. Andrej a kiszáradt fűben gázolva, kiegyenesedett, majd nagy erőfeszítéssel végre körülhordozta szemét. A völgyteknöben fáradtan vonszolták magukat a katonák. Az utakon porfelhőt hagyva maguk után, robogtak előre az autóoszlopok és zö-