Fehérköpenyes rabszolgák [antikvár]

Egy felejthetetlen jóbarát emlékének... A közelmúltban csendesen eltávozott valaki az! élők közül. Oly halkan zárult be mögötte az élet nagy kapuja, hogy jóformán senki sem vette észre. De néhányan, akik közel voltunk Hozzá, tudtuk, hogy milyen nagy veszteség ért minden embert. S ki más tud róla. Senki. A világ szekere zörögve fut tovább és meghasadt zsákjaiból itt is, ott is hullik a szem végig, végig az Úton... Amikor ezt a regényt írtam, még közöttünk volt és dolgozott, kitartóan, de kissé már hitetlenül. Azt hitte, szélmalomharcot vív, és nem tudtam igazabb hitet beléöntem. Nem a jövendőben: kételkedett, hanem az önmaga elhivatottságában, nagy, nagy küldetésében nem hitt többé. Ez volt életében az egyetlen tévedés. Azóta sokszor átböngészem ezeket a lapokat és keresem, idézgetem homályosodó alakját. Bizony nem hittem volna, hogy egyszer csak egy elfutó halvány emlék marad a nyomában... Földi életét most ebben a könyvben éli tovább s így nem halt meg egészen. Nem, nem halt meg és költeménnyé átlényegült életének még célja is lehet.