Fejvadászok [antikvár]

ÓPIUMMEZŐN Mozdulatlanul feküdt, gyűjtötte az erőt és várt: Nem próbált küzdeni. Egy-egy férfi ült kifeszített karján, másik kettő a lábát szorította a földhöz. Egy ötödik hosszú hajába m.arkolt ujjaival, s a kidöntött bambuszfa törzse fölött úgy húzta hátra a fejét, hogy álla az égnek meredt. A hatodik — ez beszélt a legtöbbet — válla fölé emelte hosszú, széles, görbe végű kardját. Az ég tűnő bíborában új, ezüstös fény rajzolódott ki a sudár bambuszfák susogó csúcsai fölött. Éppen bealkonyodott, amikor meztelen talpak neszére hirtelen visszafordult és féllábán, de már túl későn ahhoz, hogy kibújjon a bozótból köré fonódó karok szorításából, s olyan hirtelen történt az egész, hogy megijedni se volt ideje. Később mégis elkapta, majd el is hagyta a félelem. Most pedig alighanem utoljára látja a felkelő, holdat. Lenyelte a félelem maradékát, de nehezére esett a nyelés, mert hátrafeszítették a nyakát, egyetlen csapással akarták levágni a fejét. Holnap pedig főszereplője lesz egy olyan ünnepségnek, amilyennek ő maga is annyiszor volt résztvevője. De ezúttal holtaxi, láthatatlanul lesz jelen, kis gömbölyű kosár rejti majd levágott fejét egy hosszú bambuszrúd hegyén, Manung falu dobházának közelében. Levágják és szétosztják a falusiak között az áldozati bivalyt, a varázslók bűvös igéket mormolnak, a táncosok kísértettánccal könyörögnek bő aratásért, isznak és táncolnak, száll a sülő bivalyhús illata, a fiúk a bokrok közé viszik a lányokat szerelmeskedni. Mindezek fölött ott imbolyog majd a feje, semmibe néző