Fekete kövek [antikvár]

Az igaz barátság szent fogalom. Egyesek szerint több mint a rokonság, mivel nem választható. Indulunk és érkezünk, ami közte van; az élet. Sokszor mily keserves, mégis rövid. Az évek elmúlnak, számoljon ki akárhányat, egyszer elfogynak. Nemzedékek jönnek és mennek, aztán többnyire elfelejtődnek. A '68-asok, a Nagy Generáció évei már számosak, nagyszülői státuszunk megkérdőjelezhetetlen. Mi jutott nekünk, hol vannak kincseink Életünk akár egy ékszeres ládika, telve drágakövekkel, létünk ajándékaival és csapásaival, a feketékkel. Az emberi sors már csak ilyen, és viselni kell. De nem mindegy, kinek mi jutott s mennyi ebből a fekete kő, amit hordoznia kellett Köszönti az Olvasót a Szerző 1. Március. Azt mondják, ekkortól már csak jót hozhat a holnap. Hiszen Tavasz Tündér virágokból szőtt fátylával előbb-utóbb akkor is betoppan, ha ugyan még néha összerántja szemöldökét a Tél, fehér pelyheket hullajtva a világra. Nem veszik már komolyan, s az első langyos napsugarakra levetik az emberek kabátjukat, a bátrabbak még az ing ujját is feltűrik. S a barkás füzek, a fehér harangú hóvirágok! Nincsenek a kertésznél, üvegházakban termesztett orchideák, amelyek szívhez szólób-bak lehetnek, amikor az ifjú átnyújtja belőle az első csokrot kedvesének. Aztán az április, a bolondos garabonciás derűre borút hoz, de végül, mégiscsak ragyog fenn a nap, és az énekes madarak trilláznak. A megszabadult vízfolyások csobognak, partjaikon gólyahír, fehér pipitér és kutyatej sárgállik, lassan az ibolya és nefelejcs is kéklik. A napsütés megfakasztja a rügyeket, s a zsenge zöld levelek a közöttük susogó fűszeres illatú szellővel mind a kikeletet, a megújulást hirdetik. Isten gyönyörű világát, s megbocsátó kegyelmét, hogy újra megérhettük a csodát, a természet feltámadását. Minden tavasz így jön el. Még akkor is így volt ez, amikor a fegyverek dörögtek, akkor is bizakodni kezdtek az emberek. Hát még békeidőben. A szegény egyszerűségben is reményt hozott. Mert kihajtottak a vetések, s virágoztak a gyümölcsfák. Az első, frissen szedett zöldhagymából harsogót harapva a zsíros kenyér mellé, évről évre ismétlődve, nemzedékeken keresztül kódolták a jobb élet reményét. 1956 tavasza is így jött el. Egy évtizede, hogy vége lett az irtózatos háborúnak, amelynek vasalt talpú szekere úgy dübörgött végig a hazai rónákon, hogy beletaposta a maradék emberséget, s minden gyökeresen megváltozott. A kezdeti reménységet, az élni akarás romokat eltakarító hitét felváltotta