Fekete ország [antikvár]

Részlet a könyvből:A gépkocsi szédítő sebességgel rohant az országúton. Anette egy sarokba húzódva, kétségbeesetten zokogott. Alig egy órája még biztos és nyugodt életébe nem férkőzött a legcsekélyebb baj sem és gondtalanul élvezte ifjúsága derűjét, szépsége édes tudatát. A jövő mint egy határtalan tündérország tárult elé. Nem ismerte a bánatot, szenvedést. Korán árvaságra jutott, úgyhogy szüleire nem is emlékezett már, de nevelőapja, Morneuse gróf gyengéd szeretettel nevelte s távoltartotta tőle az élet minden szenvedését, rútságát. Hófehér lelke tisztaságában még nem ismerte a szerelmet, csak halk sejtelemként érezte hajnali álmaiban, mikor a föld megújhodik s lelkében ott borongott ez a tétova érzés, midőn az alkonyat bűvös fátyollal borította a távoli szemhatár kék dombjait. Időnként útitársnőjére, öreg dajkájára pillantott, ki dacos és dühös hallgatásba merülve ült mellette. Marianne barna arcával, kócos, szénfekete hajával s kis bajuszkával ajka fölött, a mesebeli boszorkányra emlékeztetett. De végtelenül jó lélek volt és rajongó szeretettel nevelte az anyátlan kis Anette-et. A leányka is gyengéd érzelemmel ragaszkodott öreg dajkájához. Anette tündéri szőkeségében olyan volt, mint az ősi kelta erdők ifjú istennői. Valami csodálatos fény áradt belőle, napsugárszín dús haja mintha árvalányhajból és borostyánárnyalatú selyemszálakból lett volna szőve. Arca a gyöngyház fehérségében tündöklött s orcái gyengéd rózsapírban égtek. Kék drágakőhöz hasonló szemében Észak leányainak angyali ártatlansága mosolygott. Anette könnyáztatott arcát virágillatos szél simogatta s láthatatlan erdők lehelletét érezte. Apjára gondolt, kit az utána való fájdalom biztosan porig sújtott, és szíve elszorult.