Fekete tarlókon [antikvár]

Részlet a könyvből: Valahol csapódott egy félszerajtó. Mintha a lelkén ráztak volna egyet. Azután üres csend. Csak addig, hogy ráeszméljen: él. Igen, ő él, ezt tudja, ezen hát nincs is mit töprengnie. Él, mert hiába rakja agyoncsigázott két markát a fülére, az őrült vihar hangsárkányokon vágtat az agyába; hiába borul az asztalra, húnyja be szemét, hogy vakságot könyörögjön, feltornyosulnak csukott szemén át a kábító képek, mint bomlott vágtatás, amelynek, hiába, egy, csak egy a vége mindenhogyan. A vér. Amely fekete foltokban sötétlett előtte. Meg a másik kettő. Főleg az ember, aki élt, mint most ő, arca mégis végtelen távolba szaladt, aki élt és mégis idegen, üveges, halottraváló tekintettel mérte végig kezében a kést. Mihály megborzongott, mint kútbólhúzott, amikor kiemelik és ráeszmél vizes magára...