Fel Kleptokániába! [antikvár]

Részlet a könyvből: Sziruposan sűrű éjszaka volt, nyúlosan nyirkos sötétség terjengett körülöttünk, mint valami felfordult tintásüveg, piszkos-feketén borult ránk az ég. Felül az őszi lé csurdogált méla következetességgel a nyakunkba, alul cuppogott a cipőnk a letarolt kukoricás latyakos süppedékein. Bobus fogta a kezemet, úgy dülöngtünk előre a sáros talajon - vak vezet világtalant. A fiúnak egyre járt a szája. Folyton azt puspogta: - Vigyázz!... Vigyázz!... Dühösített a figyelmeztetés. Felesleges volt. Mit fontoskodik. Mielőtt nekivágtunk a szökésnek, ő kötötte az én lelkemre, hogy útközben egy szót se, hallgassak, mint a tüsző a sertén - és szüntelen neki járt a szája, mindig ő figyelmeztetett engem, éppen olyankor, amikor ő csúszott meg s én billentettem egyensúlyba... Kikecmeregtünk a kukoricásból, hepehupás zsombékosra értünk. A csúszkálást csetlés-botlás, bukdácsolás váltotta fel: élvezet szempontjából egyfene, csak másként gyötri a lábizmokat. - Vigyázz! - szisszentette Bobus egy helyt ijedtebben s érzem, hogy süllyed mellőlem lefele s húzna is magával, ha tehetné. De nem tehette, mert kirántottam csuklómat a szorításából: hagytam önállóan cselekedni...