Felcsaptam filmcsinálónak [antikvár]

Minden elismerésem a filmé, korunk újszülött gyermekéé, amely szemünkláttára nőtt ki a gyermekcipőből, hogy aztán hirtelen cseperedjék föl óriás sihederré, csodálatos kalandorrá, elbűvölő és elképesztő művészetté vagy afélévé. Műfaja, - legalább is leszármazásilag, - szinte megfoghatatlan. Egyenlő jogon mondhatjuk az irodalom, a színészet, színpadművészet, építészet, szobrászat, piktura, zeneművészet hajtásának, de ugyanolyan adagban fellelhetők benne az ipar, a fototechnika, a kereskedelem vonásai is. Nem is időzöm tovább e meddő filmdramaturgiai és műfaj-analitikai szempontoknál. Bevallom, számomra a film elsősorban egy nagy-nagy hazárdjáték, izgalmas, bonyolult, érdekes, boszorkányos, ön- és köz-ámító játék. Játék a pénzzel, játék az irodalommal, játék a színésszel és végső fokon játék a közönség idegzetével. Kockázatos játék. Nagy tétbe megy és megvan az a rossz tulajdonsága, hogy aki beléharapott, nem hagyhatja abba, mint egy rossz tendenciájú kártya-csatát. A filmet végig kell csinálni, izgulni, szenvedni, harcolni, ha a sikertelenség mégannyira előre is veti az árnyékát. Minden film állandóan kiújuló harcot jelent a sikerért, a közönség tetszéséért. Minden ebben a reményben indul, minden film a legjobbnak igérkezik, minden film a legtöbb bevétel délibábjával kecsegteti a csinálóját. Különben dehogy is fogna hozzá. És a sikerért való harcba beleveti a művészetnek, - tudásnak, technikának, emberi találékonyságnak minden vívmányát, a saját kis vagy nagy anyagi képességeiről nem is szólva. Milliónyi vagyonok vándorolnak filmberkekbe, hogy millió meg millió méternyi filmmé változva kered bádog dobozokban elinduljanak meghódítani a világot.