Felesleges emberek [antikvár]

Részlet a könyvből:Az asszony megállt és hátatfordított a szélnek: - Menjünk vissza! Félek!... Az ura túlhangosan, erejével kérkedőn s egy kicsit idegesen nevetett. Hogyne, most vissza, amikor már háromnegyed óra út sincs a menedékházig! Visszafelé pedig két óra és odalenn úgy zuhog az eső, mintha új özönvíz kezdődnék. Majd megijedünk egy kis széltől! Nevetve nézi, amint a vihar rátapasztja az asszonyra a ruhát. A nehéz lódent és a kabátot úgy lebegheti, mintha selyem volna. Gúnyos jóakarattal látja járni szegénykét és egy ideig még magának se vallaná be, hogy megesett a szíve rajta. De a szél észretéríti. Érzi, hogy a hideg végigkúszik a kezén, a hátán, szinte leforrázza a bőrét. Megremeg, mint akire rálehelt a halál és mosolyog az asszonyára. Szereti, mennyire szereti! Talán másképpen, mint néhány esztendővel ezelőtt, amikor elkésett nászúton mászkáltak erre, rekkenő nyárban és a gyalogfenyők illatától gőzölgő mezőn, az Isten szabad ege alatt őrülten ölelték egymást. Másképpen szereti most az asszonyt, akinek haja között jó egynéhány korai fehér szálat is cibál a szél. Másképpen szereti: szeme tíz év alatt nagyobb lett, mélyebb és érettebb. Az orrát most pirosra fújta a szél. Mindjárt keresni fogja a púderes dobozát, mert roppant megalázó dolognak tartja, ha piros orral jár a világban...