Felfelé! [antikvár]

Részlet a kötetből: "Utolsó, szűzies fátyolát kábultan engedte le a tavasz előtt a mindenség. Mintha sokáig visszafojtott életet-adni-akaró vágyát egyetlen végnélküli öleléssel akarná beteljesítette tenni. Eszeveszett gyorsasággal pattantak a rügyek - tegnap még csak barnászöld fátylakként sejtődtek a gyümölcsfák ágain - mára hófehérbe, rózsaszínbe burkolták őket, hogy holnapra a megtermékenyülés eltelt, tetszeni már nem vágyó, lankadt színtelenségében álmodozhassanak a gyümölcshozó nyárról. A bogarak és pillangók szédülten keresték a párjukat. A föld mag után sóhajtva tárta szélesre barázdáit. Az emberek vére is gyorsabban keringett. Az arcuk kipirult. Kutatva néztek egymás szemébe. A nászát ülő természettel értelmetlenül állott szemben a kislány. Kilépett a széles terrasz legfelső lépcsőjére - valami különös, csábító vonzás húzta kifelé a „nagyok" közül. Odabent, a fényűző, modern kastély nagytermében, elveszve a hatalmas helyiségben, feketeruhás emberek tanácskoztak. Közülük vált ki a törékeny, finom gyermek, mint mikor egy elvénült galy sötétlő zöldjéből váratlanul, üdén bukkan ki egy drága, illatos virág. A légies kis alakját is fekete ruha ölelte körül, de most, hogy a többiek komor tömegéből kilépett, meglátszott, hogy mennyire nem teheti szomorú jelenséggé a külső gyász azt, aki belülről nem érzi ezt a gyászt. A kérdően elnyilt barna szemekben csak valami állandó meglepettség élt. A hamvas, tiszta, keskeny arc elárulta, hogy bármikor kész a mosolygásra. S a szája, a kicsit erősebb alsó ajak és a felébe símuló keskeny piros vonal megmozdult egy távoli fán csattogni kezdő fülemile dalára, mintha most, azonnal, utánozni próbálná ezt az éneket, - amelynek pedig még dehogy is kelt visszahangja a szívében..."