Felhők [antikvár]

Részlet a könyvből: - Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért. - Rosszat álmodtál, Sárika? - Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy nem is tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; talán az éjjel hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem tudok. Reggel kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy én éneklek. Mert tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is éneklek. De a reggel hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött meg a Judit társzekere. - S az vette el a kedvedet, Sárika? - Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy kicsit félek tőle. - Judittól ? - Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő erős, fekete szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat egyszerre meglátja vele...