Felkelő napok [antikvár]

Szomorú idők jártak akkor. Szakállas, ezüsthajú magyarok könnyeikkel áztatták a Példabeszédek könyvének szavait: "Az igazság felemeli a nemzetet, míg a bűn szegényekké teszi a népeket... Romlás előtt kevélység jár és bukás előtt felfuvalkodik a lélek." Szomorkodva látta a magyar, hová vitte nagyurasága. Most bánta, hogy hitt a dolgok látszatában, ami pedig az emberek műve. Most sajnálta, hogy nem hallgatott az okos intő szóra: "... tengernyi az ellenségünk s csak két dolgos kezünk a jóbarátunk." Amíg a török és a német a határainkon álló gátakat döngették, hogy fékevesztett rohanással ereszkedjenek le a magyar síkságra, addig ők a magyar róna földszagú vadvirágait kaszálták le, könnyű, végzetes diadalt aratva jobbágyaikon. Fejükbe szállt a dicsőségük. Beleszédültek saját nagyságukba s ha nem is Istennek, valami olyasnak gondolták magukat, ami felett nincs más úr, nincs más akarat, nincs más hatalom. Ezen a mámoros, öntelt nemesi világon végigsuhintott az Úristen és felvillanyozta világtörténeti nagy eseményekkel. 1526-ban csatát és királyt vesztett és még valamit, mindennél többet: önbizalmát.