Félszívű apostolok [antikvár]

Részlet a könyvből: Ne kérdezzék, hogy ki voltam. Legyen köztünk hallgatólagos egyezség. Különben is az alább következő történet megértéséhez semmit nem jelent az én múltam. lehetnék csíkos fekete nadrágot viselő könyvelők, rövidlátó és szórakozott tanár, divatos nőgyógyász vagy ismert közíró. Nem mindegy? Kezdem ott, hogy azon a november végi ködös, havas reggelen kinéztem az utcára, szemközt vastag hó lepte be a félig ledőlt házat, az utakon a nagy gránitkockák csöndesen hevertek. A sarkon néhány ember állt, közükben égő fáklya. A kormány lapját égették. Az elszenesedett papírt a szél az út közepére szórta. Minden sietség nélkül öltöztem. Felötlött bennem, hogy legalább néhány sort illenék írnom háziasszonyomnak, aki hűséges gondozója volt a személyes létemhez tartozó tárgyaknak, amelyeket most el kívánok hagyni. A lépcsőn lefelé menet azzal nyugtattam magam, hogy e jámbor nő néhány sorból úgysem értené meg elhatározásomat. hosszabb önvallomással pedig sem neki, sem másnak nem tartozom. Ismerik a tökéletes józanság állapotát? Én eddig nem ismertem. Szavaimat most már nem kíséri heves kézmozdulat, megértő lettem az erények és bűnök iránt. Valaha elfogott néha az indulat, tudtam örülni és lelkesedni. Csalódni is. A lakásomban hagytam tizenkét ingem, három pár cipőm, két öltöny ruhám, könyveim, sőt kedvenc pipám is ottmaradt az íróasztalomon. Az elmúlt két hetet búcsúzkodással töltöttem. Magamtól búcsúztam. A felkelés első napjaiban leverten kuksoltam íróasztalom mellett, és régi írásaimmal tüzeltem a kis cserépkályhában. A lángok falánkan nyelték el naiv tanulmányaimat, amelyeket valaha az emberiség boldogulására írtam. Mondhatom, könyörtelen munkát végeztem. Mire üres lett minden fiókom, üres lett a lelkem is.