Feltámadás I-II. [antikvár]

Részlet az első kötetből: Bármennyire erőlködtök is az egy kis területen összeverődött emberek sok százezrei, hogy azt a földet, a melyen összepréselődtek, elrútitsák, bármily sürün is szórták tele kövekkel, hogy ne nőjön rajta semmi, bármennyire tépdesték is a földből kibuvó fűszálakat, bármennyire rontották is meg a levegőt kéményeik kőszén- és pertróleum-füstjével, bármily nagy mértékben vagdosták is ki a fákat, bármily könyörtelenül kergették el az állatokat és madarakat: a tavasz - tavasz maradt még a városban is. A nap sütött, a fű föléledve, nőtt és zöldellett mindenütt, a hol csak ki nem tépték, nemcsak a járdák gyapszalagjain, hanem még a kövezet egyes koczkái között is és a nyárfák, nyirfák, fagyalok kitárták ragadós és illatos leveleiket, a hársfa fölfujta duzzadó bimbóit; fecskék, verebek és galambok tavaszi vidámsággal rakták fészkeiket, legyek zümmögtek a naptól átmelegedett kőfalakon. Vidámak voltak a növények, a madarak, a bogarak és a gyermekek is. Az emberek azonban, a nagy, a felnőtt emberek pihenés nélkül gyötörték és csalták tovább magukat és egymást. Ugy vélekedtek, nem ez a tavaszi reggel a szent és a fontos, nem Isten világának ez a szépsége, a mely minden létezőnek javára van, egyetértésre, szeretetre buzdit - csak az szent és fontos, a mit ők maguk eszeltek ki azért, hogy embertársaikon uralkodhassanak.