Fénypont [antikvár]

Anyukám mindig azt mondta, hogy a boldogság fénye bárkire ráragyoghat, de így, tizenhét évesen nehéz elképzelni ezt, főleg, ha az ember elveszítette a fényt. New Yorkban születtem. Szokványos életem volt; kijártam az óvodát és az iskolát is elkezdtem Brooklynban. Egyszer, egy keddi napon, anya úgy döntött, hogy meglátogatjuk apát a munkahelyén. Az iskolából kikért erre a napra. Örültem neki, mint mindig, amikor a szüleimmel tölthettem az időt, s jó volt szabadulni az iskolám nyomasztó könyv- és krétaillatától, a szigorú tekintetű tanároktól, akiknek mindig csak a tananyag járt a fejükben. Taxival indultunk el. A nagy forgalom miatt több mint egy órába telt, mire elértük a Manhattan déli részét és láthatóvá vált számunkra édesapám munkahelye. Az a két égig érő torony mindig lenyűgözött. Az első munkanapjából hazaérve apa, azt mesélte, hogy 104 emeletes, és ő a déli épületben kapott irodát, a felső szintek egyikén. Amikor a taxisofőr megállt a piros lámpánál, még mindig ámulva figyeltem az üvegablakoktól csillogó épületet. Aztán árnyék vetült rá. Nem is vettem észre, hogy mi történt valójában, csak amikor a déli toronyból kitörő füstfelleg már szürkére festette az eget. A sofőr levegőért kapkodott, s bent