Bővebb ismertető
Néha, mikor Peter Campbellre gondolok, amint ott áll a szédületes amerikai torony egyik magas ablakában s kibámul New-York panorámájára, - parányi figura a széles, hatalmas homlokzaton, kivehetetlen kis folt a meredek házsorok rengetegében, - eszembe jut a fekete űr, a tér örök éjszakája, s a benne keringő csillogó kis világok, ezer millió talán, halvány fénybarázdáikkal, amelyek nem nagyobbak az űr végtelenében, mint egy apró fény-bogár farkának csücske. Útjuk nem szakítja meg a sötétséget. A forgó napok nem borzolják fel a felszínét, mert nincs is felszíne, úgylehet, nincs eleje, nincs vége, nincs széle s a csillagok pályái mégis mérik fáradatlanul. Ragyogó méhraj, mely repül a semmi felé.
Örökké így bolyongtak talán az útjukon, s így nehéz egy kicsit megállapítani, hogy hová is tartozik éppen Péter Campbell a dolgok nagy összefüggésében. Nem tudta ő maga sem, de akarta volna tudni. Makacsul, fiatalos hévvel mindig újra felvetette magában ezt a kérdést. Néha görcsös kacagásra fakasztotta a hatalmas, szörnyű játék, néha zokogott kínjában és sokszor igyekezett elgondolni, hogy milyennek is láthatja a világegyetemet egy mindenható lény. Látványnak kétségkívül igen csinos lehet, ha van aki elnézze, ha van egy nagy szem, amely figyeli.