Fő utca 4. [antikvár]

Még mielőtt, és azután Gyalázatos bőgés közepette a tépett frizurás, zöld ruhás lány mezítláb rohan át a hídon, belegázol egy szögbe, üvegdarabba vagy effélébe, de nem érdekli. Fiatal, még mindig nagyon fiatal. És ismeri a kultivált, sikerorientált világot, az arculatváltás különböző fázisait, meg a kurvaságot. De ez kevés. Ami történt, belőle fakadt, a teste gyengeségéből, és csak a túléléséért nyelt naponta vaskos, jól megmunkált maszlagokat. Megtorpan, nekidől a híd egyik acélkorlátjának egy fortyogó, sí-koltozó világ közepében. Ugy érzi, valaki egy hatalmas denevérköpönyeget ránt le róla, és nem érti, miért kínlódott orvosi, és egyéb, pénzbeli szarozásokkal, miért is nem gyúlt már korábban fel ez az ezer wattos égő?! Hiszen világos, hogy neki csak egy útja van, rögök és egyéb kínlódások nélküli sima út, ami a mai napig is létezett, de csökönyösen hátat fordított neki. Mennyi gyógyszere van otthon? Fél csomag. Talán még több is, valahol a komódban. A kis lakattal lezárt dobozka mellett, ahol a nagyanyja antik brossa és gyűrűje van. Es akkor megint bevillan az a nap. Gyerekéveinek egyik legelső emléke. Állt a Lánchíd lábánál, nagyanyjával, egy verőfényes, duzzadó reggelen, ötévesen. Nagyanyja súllyal bíró ünnepet élt meg: azt, hogy átléphette a határt, és külföldre mehetett, azaz jöhetett. A gyermek nem értette, miért külföld az, ahol anyanyelvén szólnak, de a nagymama, régi kolozsvári színésznő, ragyogó, vonzó asszony, összehúzott szemmel fürkészte a Lánchidat, a Dunát. És a gyerek, az akkori kislány,