Fogkefe a szükségcsomagban [antikvár]

A nap, amelyiken minden elkezdődött Ha ma reggel valaki azt mondja, hogy valami olyasmi történik ezen a napon, ami az egész életemet sokszorosan befolyásolni fogja, kinevetem. Az én koromban már nem érhetnek nagy viharok senkit. Negyven év után a nőt az emberek már a „szürke generációhoz" sorolják, figyelembe sem veszik, ha hétfelé szaggatja magát, akkor sem. Én már azon is túl vagyok, hogy tépjem magam valamiért. Egyébként nem érzem szürkének magam, de igenis jogom van hozzá, hogy nyugodtan éljek. Ez a rendelés egyike volt a kevés, eseménytelen délutánoknak, amikor tizenöt-tizenhat beteg jön be a zuhogó esőben. Ellátom őket másfél óra alatt, de addig nem mehetek haza, amíg nincs vége a kiírt rendelési időnek. Ami ki van írva, azt be kell tartani. Azt is persze, ami nincs kiírva, a plusz órák, az előre nem látható esetek munkaidőn belül, vagy ezen kívül, esetleg éjszaka, az nem ügy, az senkit nem érdekel, de az, ami ki van írva, az igen. Az vonatkozik. Rám, természetesen. Senki másra, de rám aztán nagyon. Bemutatkoznék, amíg itt unatkozom: a nevem Laura, Larának becéznek, ami még mindig sokkal jobb, mint a Lula, erre még visszatérek. Még a politikai fordulat elején, amikor a határőrök bátran eltűntek a határokról, egy marhavagonban, századmagammal elhagytam a szülőföldemet, egy kék üveges ásványvíz kíséretében. Amúgy