Földhözragadtak [antikvár]

Esteledik. Kékes árnyak lepik el a völgyet. A tarka rét megfakul és elsötétül az erdő. Az őszies vörösfenyők égő színe megsápad. Kósza szél kerekedik, kis pihenőt tart a csalitban, majd játékosan megérint valami haszontalanságot, a cserjék zörgő leveleit, kiaszott fűszálakat a sövény mentén. Kedves, szelíd szellő. Ellátogat az állatokhoz is. Valahol a szántásban ráakad a kuporgó nyúlra, s az apró madarakat mind megleli fészkükben vagy a bozótban. Felkeresi a mohán pihenő bogarakat és a tücsköket. Mi van veletek? - kérdi. - Nem hallgattok el? Végül felkerekedik, átsuhan a fák koronája között, erre felsóhajt az erdő és megmozdul álmában. Most a fekete hegy mögül felkapaszkodik a hold, óriás korongja izzik, még a csillagok is elmerülnek ebben a nagy fényességben. Áttetsző fénye mindent eláraszt, rácseppen a fatörzsek között meghúzódó mohára és a harmattól nedves ezüstös rétek felragyognak, akár a tükrök...