Forgószél [antikvár]

A természet nem sokat törődik a gyakran meggondolatlan emberi cselekedetekkel. Fütyül a lángokba borított világra, s ha valaminek eljön az ideje, emberi akarat aligha állhat útjába. Csendesen, pontosan és szívósan végzi a maga dolgát.A legjobban várt évszak, a tavasz is beköszöntött. Valamivel korábban érkezett meg, mint máskor, s azzal kezdte, hogy a tél nyomait eltakarította. A dombok aljából kiseperte a megmaradt havat és felszökött a vadrózsabokor legfelső ágára. Ott az alvó rügyeket bimbóba csókolta. Zengő, pattanó rügyek ujjongása verte el a csendet. A réteken a zöldre pingált zsenge fűszálakból puha bársonytakarót horgolt. A közepébe pedig szép fehér margarétát, s néhány mezei szegfűt tűzött.A földre boruló égboltról sem feledkezett meg. Kicsalta fészkéből a kis pacsirtát, s felrepítette a magasba, a felhők fölé, hogy dalolva hirdesse a megújuló természet diadalát: íme itt a tavasz, újra megérkezett.Ebben az évben Magyarországon sokan észre sem vették, hogy tavaszra fordult az idő. Az emberek mással voltak elfoglalva. Az életük forgott kockán. Senki sem tudta, hogy felébred-e másnap vagy sem? S ha igen, vajon mit hoz a következő pillanat? Lehajtják-e estére fejüket valahol vagy sem? Egyszóval tartott még a háború, de már a vége felé közeledett. Az eltorzult és feldúlt világ utolsó véres fellángolása volt ez.